Nem titok, és nem is szeretnénk titkot csinálni abból, hogy a blog az elmúlt napokban a megszokottnál jóval lassabb sebességi fokozatba kapcsolt, melynek oka (jelen esetben nem csak a saját nevemben beszélek) természetesen az „idő hiányában” keresendő. Korábban már említettem, hogy az Égetett Popcorn létrehozása előtt és azzal párhuzamosan is próbálkoztam „firkálással” mégpedig autó és motorsporttal foglalkozó oldalakon, az új szezon startjával pedig lényegesen kevesebb időm jutott a blog frissítésére, el azonban nem feledkeztem róla (az eredeti tervek szerint is a nyári és a téli hónapokban szerettem volna aktívabb lenni). Sőt, ha már így alakult gondoltam egyet, és megpróbáltam összehozni a „szívem két csücskét”, legújabb szavazásunk középpontjába ugyanis a sportfilmeket állítottam! Tudom, hogy ezzel ingoványos talajra léptem, hiszen fanatikus szurkolóként, avagy az adott sportágról bővebb információval rendelkező nézőként meglehetősen könnyű felfedezni a dráma és akcióközpontú hollywoodi alkotások hiányosságait, abban azonban biztos vagyok, hogy mindenkinek van legalább egy kedvence, hiszen gyöngyszemeket ebben a kategóriában is találhatunk. Szavazni ezúttal is az Égetett Popcorn Facebook oldalán lehet!

Fontos: Alábbi listánkon csak és kizárólag „mozifilmek” szerepelnek, azaz a komolyabb életrajzi, vagy az adott sportág egészét bemutató dokumentumfilmek nem kerültek felsorolásra. 

Grand Prix (1966)

Autó és motorsportrajongóként nem hagyhattam ki a sportágat szerintem legjobban bemutató filmalkotást, ami az 1960-as évek közepén került forgalomba, és ami több „sorstársam” legnagyobb örömére az autóversenyzés aranykorszakának valódi versenyistállóiról, valódi versenyzőiről mintázta saját hőseit. John Frankenheimer filmje egyébként több korabeli versenyfelvételt is tartalmaz (az amerikai stáb négy európai versenyre is ellátogatott a forgatás kedvéért) és több sikeres versenyzőt is szerepeltet (egy-egy képkocka erejéig olyan nevek tűnnek fel, mint Phill Hill, Graham Hill, Juan-Manuel Fangio, Jim Clark, Jochen Rindt, Jack Brabham és Bruce McLaren). A Grand Prix természetesen nemcsak az autóversenyzésről, hanem a főszereplők magánéletéről (szerelmeikről, küzdelmeikről és ehhez hasonló Hollywoodban elengedhetetlen dolgokról) is szól, amit szerencsére a kritikusok is elismertek, hiszen az 1967-es Oscar-gálán három díjat (a legjobb vágás, a legjobb hang és a legjobb hangeffekt-vágás) is bezsebelt. Ha Neked is lételemed a száguldás, vagy rajongója vagy az autóversenyzés aranykorának, esetleg vonzanak a régebbi filmek és megszeretnéd mutatni, hogy nemcsak a filmipar modern csodái tudnak megnyerni egy ehhez hasonló szavazást, tudod mi a dolgod…

Rocky (1976)

Azt csak Ti dönthetitek el, hogy melyik volt minden idők legjobb sportfilmje, azt azonban bátran kimerem jelenteni, hogy a legismertebb a John G. Avildsen rendezésében készült Rocky, ami amellett, hogy „kultfilmmé” vált elindította a forgatókönyvet is jegyző Sylvester Stallone pályafutását is. Az „éjszakai bunyós felemelkedéséről” szóló történet zenéje (köszönjük meg Bill Continak) például az egyik legismertebb filmes betétdallá vált, míg a felkészülés különböző jelenetei (a tojásivás, a reggeli futás természetesen a lépcsőkkel, a húsokkal való öklözés vagy éppen az utolsó percekben mutatott bokszgála) pedig örökérvényűvé váltak, és (ez azért meglehetősen ritka az ehhez hasonló alkotásoknál) a folytatások is vállalható alkotások lettek. A filmet egyébként nemcsak a „pórnép” hanem a szakma is elismerte, hiszen az általában Arany-Málna esélyes Sylvester Stallone két Oscar-jelölést is kapott (színészként és forgatókönyvíróként is) a Rocky pedig megkapta a legjobb filmnek, a legjobb vágásnak és a legjobb rendezőnek járó aranyszobrot is. Abban az esetben, ha ti is bokszoltátok a levegőt a Gonna Fly Now-t hallgatva, vagy, ha az „akciókorszak” gyermekeiként nőttetek fel és mindezt megszeretnétek hálálni Stallonénak, akkor szavazzatok a Rocky-ra, ha pedig az ökölvívásért dobog a szívetek vessétek össze következő jelöltünkkel és csak egy rövid gondolkodás után döntsetek!

Dühöngő Bika (1980)

Sokak szerint Martin Scorsese alkotása az, amit az Égetett Popcorn stábja keres, azaz a Dühöngő Bika minden idők legjobb sportfilmje. A valós eseményeken alapuló filmalkotást emellett sokan minden idők egyik legtökéletesebb életrajzának is tartják (teszem hozzá jogosan), hiszen a legtöbb hasonló filmalkotással ellentétben a „teljes történetet” bemutatatja, és nemcsak a csúcson töltött időre, hanem a „csúf bukásra” is kitér. A „bronxi bika” azaz Jake La Motta (Robert de Niro) ugyanis 1947 és 1950 között mondhatta magát az ökölvívás középsúlyú bajnokának, később pedig kicsapongásainak, balhéinak köszönhetően nemcsak pályafutása ment gajra, hanem családja is szétesett, az 1950-es évek végén pedig elítélték pedofíliáért (ennek oka az volt, hogy fiatalkorúakat engedett szórakozóhelyére). Scorsese filmje szerencsére a korai sikerek mellett ezt a „leépülést” is bemutatja (azaz valóban egy életpályát rajzol meg), miközben az „amerikai álom” széteséséről, és annak valódi arcáról is szól.  Ha egyetértesz azzal, hogy az 1981-ben két Oscar-díjat nyerő és további hat jelölést begyűjtő Dühöngő Bika minden idők legjobb sportfilmje (és igen, a Rocky-nál is jobb) akkor nincs más dolgod, mint ellátogatni az Égetett Popcorn Facebook oldalára, és szavazni egyet a Scorsese-de Niro duó egyik klasszikusára.

Tűzszekerek (1981)

Hugh Hudson négy Oscar-díjas alkotása némely vélemények szerint sokkal többről szól egy „egyszerű sporteseményről” (még akkor is, ha ez az esemény éppen a legrangosabb és a legismertebb a maga nemében) hiszen mesél nekünk reményről, küzdeni akarásról, kitartásról, sőt megismerteti velünk az 1900-as évek Cambridge-i Egyetemének „elklikkesedett” világát és vakalapos vezetőségét is. A film középpontjában az 1924-es párizsi olimpia, pontosabban annak futószámai valamint két teljesen különböző társadalmi közegből érkező brit sportember küzdelmei, hányattatásai és győzelmei állnak. A történet legnagyobb erőssége minden valószínűség szerint az, hogy száz százalékosan valós eseményeket dolgoz fel bebizonyítva azt, hogy Quentin Tarantino mellett még mindig az élet az egyik legjobb forgatókönyvíró. A zsidó származású, ám „britségét” egy olimpiai győzelemmel bizonyítani akaró Harold Abrahams (Ben Cross) és a lelkészként dolgozó, ezért a vasárnapi versenyszámokat kihagyó Eric Liddell (Ian Charleson) történetét ugyanis (legalábbis szerény véleményem szerint) egyik hollywoodi nagyágyú sem tudva volna ennél tökéletesebben megírni. És ha ez még nem lett volna elég, akkor Vangelis zenéje, valamint az 1980-as évek elején újdonságnak számító lassított felvételek valóban felejthetetlenné tették Hudson alkotását, ha egyetértesz ezzel, irány a „szavazófülke”!

Minden héten háború (1999)

A bevezetőben már említettem, hogy egy sportfilmet csak akkor élvezhet igazán az ember, ha nincsenek komolyabb ismeretei az adott sportágról (avagy megpróbál elvonatkoztatni ezektől), ellenkező esetben ugyanis zavaróvá válhatnak a különféle (elsősorban a drámaiság, az izgalom növelése okán létrejövő) túlzások. A Minden héten háború megnézését követően őszintén bevallom Nektek, hogy még csak véletlenül sem támadtak ehhez hasonló érzéseim, hiszen fikarcnyit sem értek az amerikai futballhoz, így Oliver Stone filmjét az utolsó pillanatig élvezni tudtam. Sőt, az alaptörténet ráhúzható szinte az összes sportágra, mivel egy fiatal tehetség érkezésének és egy öreg róka búcsúzásának szinte minden évben tanúi lehetnek az autóversenyzés, a futball, vagy éppen a kosárlabda rajongói is. Ezt a folyamatot pedig tökéletesen bemutatta Stone alkotása, ami szinte az összes komolyabb, a „színfalak mögött” történő eseményt bemutatta, miközben végigkövette az ifjú Willie Beamen (Jamie Foxx) első szezonját, melyben szembesülnie kell az összes kezdőket érintő nehézséggel (a sikeres bemutatkozás után elragadja a hév, a csapattagokkal sem felhőtlen a viszonya és az edzővel is „harcolnia kell”). A film egyik legnagyobb erőssége természetesen a csapat edzőjét alakító Al Pacino, kinek utolsó monológja több a „leglelkesítőbb beszédeket” felvonultató listán is előkelő helyen áll. Ha téged is meggyőztek a mester szavai szavazz Oliver Stone alkotására!

A pankrátor (2008)

Arról hosszú órákon keresztül lehetne vitatkozni, hogy a pankráció sportnak minősül-e, avagy egy műbalhékkal és előre lebeszélt eredményekkel, valamint felesleges erőszakkal operáló show-műsornak, ami még csak véletlenül sem az emberi teljesítőképesség feszegetéséről, hanem csak és kizárólag a közönség szórakoztatásról szól. Ha az én véleményemre vagytok kíváncsiak, akkor (gondlom erre már mindenki rájött) a második opció helytállóságáról hallhattok egy hosszabb eszmefuttatást, Darren Aronofsky alkotása azonban a fenti vélemény ellenére sem szeretném kihagyni felsorolásunkból. A Pankrátor ugyanis tökéletesen mutatja be egy lecsúszott „sportoló” mindennapjait és azt a szörnyű élethelyzetet, amikor egy korábban ünnepelt sztár képtelen megváltoztatni életmódját (sajnos ez a való életben is komoly probléma lehet egy pályafutás befejezésekor). A film egyébként Mickey Rourke visszatérésre lett felépítve (pedig erre korábban is sor került, gondoljunk csak a Sin City-re) később pedig az főszereplőhöz hasonlóan egykor szebb napokat is megél színész még egy Oscar-jelölést is begyűjtött, és a keményebb kritikusok szerint is tökéletesen hozta a lecsúszott pankrátor szerepét, ami ha titeket is meggyőzött, nincs más dolgotok csak nyomni egy szavazatot Aronofsky filmjére!

Más

Ebben az esetben az elképesztően nagy felhozatalnak köszönhetően TÉNYLEG BÁRMIT kihagyhattunk, és Ti (egy kis összefogással) tényleg bármiből győztest csinálhattok, csak Facebook oldalunkon a „más” opcióra kell kattintanotok és egy hozzászólásban megnevezni azt a filmet, ami véleményetek szerint a legjobb volt ebben a témakörben.