Égetett Popcorn

"Filmek, sorozatok és minden egyéb, ami említésre méltó..."

Kövess minket!

Címkék

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Utolsó kommentek

Old School Hollywood

Stáblista

Rendező...................................Szabó Anikó
Forgatókönyvíró.........................Vég Miklós
Producer................................Szuda Sándor
Díszlet.................................Juhász Krisztián

Frankenweenie (2012)

2013.01.20. 21:49 Vég Miklós

Tíz - tizenegy éves koromban, pár nappal Karácsony előtt elpusztultak az ékszerteknőseim, de teljesen „random módra”, hiszen az egyik pillanatban még vígan úszkáltak, majd mindkettőből kijött egy icipici buborék és hopp máris alulról szagolták az ibolyát. Egy évvel később az „utód” is eltávozott közülünk, aki még rejtélyesebb körülmények között hagyott itt bennünket, igaz édesanyám még próbálta megmenteni a helyzetet azzal, hogy csak téli álmot alszik, és ha elássuk, akkor tavasszal visszatér hozzánk (ja, vesz egy újat az állatkereskedésben), én azonban már akkoriban sem dőltem be az ehhez hasonló hókuszpókuszoknak. Tim Burton világában viszont Teki is garantáltan visszatért volna, ahogyan Shelly a Frankenweenie című remekműben. És, az a teknős, az tényleg istenkirály!

A Frankenweenie-ben tényleg minden megvan, ami egy igazán jó Tim Burton filmhez és egy olyan alkotáshoz szükséges, amivel az elmúlt években önmagától sajnos mérföldekkel elmaradó Nagymester visszatérhet a „helyes útra”. És mindezt hogyan hozta tető alá? Na hogyan? Egyszerűen csak feldolgozta saját magát, akarom mondani az 1984-ben már leforgatott (és szintén az Ő kezei közül kikerülő) élőszereplős Frankenweenie-t. Na jó, egy kicsit tényleg saját magát is, a főszereplő, Victor Frankenstien ugyanis - ahogyan azt Burton több interjúban is megerősítette - erősen önéletrajzi ihletésű. Azaz Ő is egy magányos, ha úgy tetszik meg nem értett lélek, aki (a szülői nyomás ellenére) sportkarrier helyett inkább a tudomány, vagy éppen a film világában szeretne érvényesülni. A srác egyetlen igaz barátja egy elképesztően/hihetetlenül (mondom ezt férfifejjel) aranyos kiskutya, Sparky, Őt azonban a vártnál hamarabb magukhoz szólítják az égik, amit Victor nagyon nehezen tud megemészteni.

És itt van a kutya elásva! Szó szerint. Ez a film ugyanis nyíltan és meglehetősen reálisan angyalkák, jobb világ és hasonló a szeretett kisállat elveszítésének megkönnyítését segítendő habos - habos dajkamese nélkül beszél haláról, elmúlásról gyerekeknek (is)! Ami mindenképpen dicséretes, hiszen mifelénk ez a téma a fene nagy civilizáció ellenére is tabu, vagy legalábbis meglehetősen homályosan van tálalva a jövő nemzedékének. Burton (és stábja) azonban nem kertelt, Sparky halott és ezt mindenkinek, köztük a kiskutyával szoros kapcsolatot kialakító Victornak is el kell fogadnia, aki - a később feltámadás ellenére is - eljut a szomorú igazságig, azaz belátja, hogy egy idő után el kell engednünk szeretteinket, még akkor is, ha ez fájdalommal jár. A szülők azonban (és ez is piros pont a szintén hamvaiból feltámadó Burtonnek) már Sparky „első halálakor” is elmondják, hogy mindez nehézségekkel jár, a kutyus emléke azonban egy életre ott marad Victor szívében, és teszem azt egy fénykép megtekintésekor nem a szomorú végre, hanem az együtt töltött vidám pillanatokra kell/kellene gondolni. Ez az üzenet azt hiszem a film legpozitívabb (na, jó egyik legpozitívabb az űberkirály szörnyek mellett) eleme, mivel meglepően nyersen mégis kedvesen beszél egy ilyen kényes témáról, ezért közepesen kicsi gyermekek számára is bátran merem ajánlani, hátha megkönnyíti egy kicsit a kedvencek elvesztését, és felkészíti a gyerkőcöket az élet későbbi fázisaiban bekövetkező szomorúbb eseményekre. Mert ahogyan Forrest Gump mamája mondta: „A halál is csak az élet része.”

Mindennek ellenére ez a film még mindig inkább a felnőtteknek szól, csak éppen „gyermeki köntösbe” öltöztetve, a rengeteg klasszikusra való utalást ugyanis csak az igazi „hard-core popcornfanok” fogják értékelni. Találkozhatunk itt saját alkotásra való kitekintéssel, a tökéletesen egyforma, az 1960-as évek amerikai kertvárosait idéző helyszínről ugyanis mindenkinek az Ollókezű Edward fog beugrani, míg a tudományos verseny keretein belül feltámasztott különféle kisállatok (szörnyek, és Istenem, de menő szörnyek) az 1930-as, 1940-es évek klasszikusait juttatják eszünkbe. Akárcsak a szereplők nevei (van Helsing, Frankenstien) vagy éppen a különféle karakterek (őrült tudós, öntelt polgármester, bogaras segítő), helyszínek (malom, temető). Ezek szerepeltetésében természetesen nincsen semmi különleges, hiszen, ahogyan Tarantino esetében a B filmek, úgy Burton fiatalkorában a fent említett szörnyfilmek játszottak főszerepet, most pedig szerintem bátran kijelenthetjük, hogy méltóképpen tisztelgett nagyságuk előtt, a Frankenweenie ugyanis meglehetősen kevés kivetnivalót hagy maga után. Ezek elemzését pedig (elfogultságom, és lustaságom okán) meghagyom a szakavatottabb kollégáknak. 

Ui: Csak egy kérdés! Nálunk miért nem lehetett ezt a művet beengedni a mozikba, ahol azóta Fluor Tomiról is megtekinthettünk egy csodálatos dokumentumfilmet?

Szólj hozzá!

Címkék: Film

A bejegyzés trackback címe:

https://egetettpopcorn.blog.hu/api/trackback/id/tr705029585

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.