Égetett Popcorn

"Filmek, sorozatok és minden egyéb, ami említésre méltó..."

Kövess minket!

Címkék

Naptár

november 2018
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

Utolsó kommentek

Old School Hollywood

Stáblista

Rendező...................................Szabó Anikó
Forgatókönyvíró.........................Vég Miklós
Producer................................Szuda Sándor
Díszlet.................................Juhász Krisztián

A sötét lovag - Felemelkedés (2012)

2013.01.23. 23:36 Vég Miklós

Évek óta nagy rajongója vagyok Christopher Nolan filmjeinek, a klasszikus szuperhősök közül pedig a jó öreg „Denevérember” áll legközelebb a szívemhez, ezért hosszú ideig vonakodtam papírra vetni a Felemelkedéssel kapcsolatos gondolataimat, hiszen nem szerettem volna, hogy ez a bejegyzés átalakuljon egy masszív rajongói ömlengéssé. A nép akarata viszont mindennél fontosabb! Arra azonban már most fel szeretném hívni a figyelmeteket, hogy mindezt „ti akartátok” így hát az ezzel járó következményeket is viselnetek kell. Ja, és azt is el szeretném mondani, hogy a köztem és a Mester között „húzódó” rajongás nagyban eltér a „tinilányok” és az Alkonyat között fellángoló mély érzelmektől. Mert ezt is mindenki másképp csinálja!

Fontosnak tartom leszögezni azt, hogy a rajongó megemlítésekor még csak véletlenül sem a sokakban egyből megjelenő istenítő/bálványozó/az ellenkező véleményről hallani sem akaró fanatikus, hanem egy az adott zenész/sportoló/színész vagy éppen filmrendező munkássága iránt mély tiszteletet érző srác képét szerettem volna lefesteni. Mert a kettő között van különbség! Az első kategóriába tartoznak a koruk miatt általában minden aktuális „menőségnek” bedőlő és azt bálványozó fiatalok, vagy (ami azért egy kicsit szomorúbb) a hasonló magatartást tanúsító felnőtt egyedek, akik a törzsfejlődés kusza útvesztőjében elfelejtettek megszabadulni a fent említett tulajdonságtól. Ők azok, akikkel tényleg csak az időmilliomosoknak ajánlott vitába bonyolódniuk, mert: ha valami Nolan/Alkonyat/Fradi/Adidas akkor az jó, és kész, és azért jó mert az ami! Magamat véletlenül sem sorolnám ebbe a kategóriába (de erről döntsetek Ti), mert tisztában vagyok azzal, hogy (maradjunk a témánál) Nolan filmjei sem tökéletesek, és azt is felfogom, hogy a sötét lovagnak is vannak hibái. Mert a világon még senkinek sem sikerült tökéleteset alkotnia! Ám az én ízlésvilágomban ez a trilógia igen közel tudott férkőzni a mindenki által hőn áhított hibátlansághoz. Ennek fényében szeretném folytatni agymenésem, és aki ezt nem tudja elfogadni, az lapozzon vissza, avagy - ha kedve tartja - írja meg saját véleményét a hozzászólásoknak fenntartott szövegdobozban.  

Nolan Batmanjében egyértelműen a sötétség, a drámaiság, a történet mélysége valamint a képregényfilmektől általában távol álló realizmus (oké, ezt a sztorit sem Dosztojevszkij írta, de rengeteg fantasy elem kimarad belőle) nyűgözött le. És az, hogy a film (a trilógia) remekül bemutatja a címszereplő (de nem ám a denevér, hanem csak és kizárólag az ember, azaz Bruce Wayne) útját „kúttól kútig”. Nem panaszkodhatunk arra, hogy Wayne karaktere kidolgozatlan, hogy nem ismerjük meg eléggé, vagy nehezen tudunk azonosulni vele, hiszen a történet szinte egyfolytában csak rá összpontosít, ezért az ellenfelek múltjából is csak apró részletet vágnak a fejünkhöz, nem foglalkozunk például azzal, hogy mitől csavarodott be a Joker, vagy hogyan lett Bane a tökéletes katona. Ez azonban nem számít, mert ahogyan a Tom Hardy által életre keltett zsoldos is elmondja: „Teljesen mindegyik kik vagyunk, csak a tervünk a fontos.”  

Ezzel a mondattal azt hiszem tökéletesen lefestették a Nolan univerzumában tevékenykedő főellenségeket. Ők ugyanis nem többek újabb és újabb a főszereplő útjába kerülő akadályoknál (mint valami számítógépes játékban) akik adott esetben a karakter fejlődését is elősegíthetik. Teszik mindezt egy kegyetlenül sötét világban, ami nagyban eltér a mostanában szinte a tökéletességig magasztalt Bosszúállók univerzumától. Tévedés ne essék, a maga módján az a film is zseniális, és higgyétek el én is remekül szórakoztam rajta, a sötét lovag azonban több a közönségkedvencek könnyed „poénparádéjánál”. Itt egy ember vívódását, bukását, majd önfeláldozását, felemelkedését követhetjük figyelemmel, ami jóval mélyebbé teszi az alkotást, mint a mostanában oly divatos képregényes feldolgozások nagytöbbségét.

A (kritikánk alapjául szolgáló, nálam azonban a nagy egész egyharmadát képező) sötét lovag - Felemelkedés című záróakkordot többen támadták azzal, hogy már - már túlságosan monumentálissá akar válni, és több felesleges szálat is bedob a majd’ háromórás játékidő alatt, ezekkel a felvetésekkel azonban nem tudok egyetérteni. A Felemelkedés ugyanis remekül varrja el az első, de legfőképpen (na jó, az első, de nem akarok lelőni egyetlen egy poént sem) a második epizódban függőben hagyott szálakat (Joker karakterének mellőzését azt hiszem nyilvánvaló okokból butaság volna negatívumként ferróni), és a legtöbb új „fejezet” is szükséges a finálé történéseinek felvezetéséhez. Apropó finálé! A film egyetlen hibája véleményem szerint a kissé elhamarkodott lezárásban (Bane és Wayne végső küzdelmét hosszabbra és látványosabbra is szabhatták volna) rejlik. Ezt azonban megbocsájtom a huszonegyedik század egyik legegyedibb rendezőjének, aki - vigyázat személyes vélemény - megalkotta az elmúlt évek legszerethetőbb „hősét” aki azért emelkedik ki a tömegből, mert néha hibázik, sőt elbukik, ami jóval emberibbé varázsolja karakterét, hiszen a való életben sem találkozunk még tökéletes humanoidokkal.

A hangulatra és a színészi gárdára (ahogyan azt a korábbi epizódokban már megszokhattuk) ezúttal sem lehet panasz, Christian Bale remekül tálalja az önmagával is vívódó Bruce Wayne karakterét, Michael Caine pedig ismét bebizonyítja, hogy Alfred mindannyiunk számára tökéletes nagypapi lenne, ahogyan Morgan Freeman, Gary Oldman, Marion Cotillard is hozza a kötelezőt, igaz csak néha – néha felbukkanva. A színészi gárdából egyértelműen Tom Hardy-nak jár a legtöbb virtuális vállveregetés, hiszen pusztán a szemei segítségével át tudta adni Bane érzéseit/gondolatait (a monológja pedig nálam bekerült a legjobbak közé!). Hasonlóan jól vizsgázott a Macskanőt hamvaiból (bocsánat Halle Berry) feltámasztó Anne Hathaway is, aki a kezdeti aggodalmak ellenére a kritikusok előtt is megállta helyét. Ja, és Hans Zimmer zenéje ismét tökéletes aláfestéséül szolgál a Denevérember kalandjainak, sőt amikor az ominózus aluljárós jelentben a nagy visszatérés alatt csendült fel, akkor olyan katartikus élmény kerített hatalmába, amilyennel igen régen sikerült összefutnom egy film nézése közben.

Végül, jó rajongóhoz illően szeretném megköszönni Christopher Nolannek az elmúlt hat esztendőt, Nektek pedig azt, hogy ezután a bejegyzés után sem törlitek ki oldalunk a kedvencek közül. Legközelebb igyekszem kegyetlen, és erőszakos lenni egy filmmel, ami csak akkor éghet el, ha én engedem neki…

1 komment

Címkék: Film

A bejegyzés trackback címe:

https://egetettpopcorn.blog.hu/api/trackback/id/tr275040094

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Walter Hartwell White 2013.02.15. 01:35:13

Én is hasonlóképp érzek a filmmel kapcsolatban.