Mindannyian Dolph Lundgren és Terry Black közös leszármazottai vagyunk. Ennyit ad a film az egyszeri fogyasztónak, meg némi koncot az Alien fanoknak. Vagy, ahogy Ted válaszolta azon felvetésre, miszerint egy szar van a padlón: „Őő, igen, mert felelsz vagy merszeztünk és Sheryl bevállalós.” Szerény véleményem, hogy a Prometheus pont annyit adott a filmvilágnak, mint egy kupac kaka a humordimenziónak.
Ridley Scott ugyanis hozta a kötelezőt. A műve elviselhető, de jómagam a kezdeti lelkesedést követően egy alien haragjával keltem ki béketűrésemből, mert már megint átvertek. És ezen felháborodásomon még az sem enyhített eleget, hogy Charlize Theron teste kiválóan illik egy dominaszerű hajóskapitány latexrucijába.
A film 4 percig és 53 másodpercig abszolút korrekt. Ennyi idő kell neki, hogy beígérjen egy fiktív választ arra a kérdéskörre, amely évezredek óta a tudomány mozgatórugóját jelenti. Mi végre került az emberi faj nem csak a világra, de annak tetejére is egyben? Miért lehet ez az életforma ennyire übermegafaszaállat, miért vagyunk többek és jobbak mindennél? Hiúság ez a javából, egyben kiváltója annak, hogy az ember mindenáron vágyik egy felsőbbrendű alkotóra (vagy tervezőre), mert így méltó választ adhatna önnön tökéletlenségére. „Nem mink tehetünk róla!” Persze, meg a fajunk és közben a bolygó módszeres pusztításáról sem...
A lényeg, hogy ezt követően két órán keresztül reménykedik a néző, hogy kap egy kis menedéket az önmarcangolás tudatalatti harcmezejéről. Ehelyett némi – felárért három dimenzióban is megtekinthető – látványt tolnak az arcába, megspékelik nagyfokú érthetetlenséggel, majd a végén berohan a takarító és orrba vágja egy partvissal. Oké, nem ez a „happy end”, viszont még ez is szerencsésebb megoldás lett volna. De erről kicsit később. Tény azonban, hogy a történet végül nem azon az úton halad, amelyen saját lábán megálló alkotássá válhatna. Nem ad válaszokat azokra a mélyebb kérdésekre, amelyek annyira érdekessé teszik, mert jó kapitalista módjára a t. producer úr már előre beírta a naptárába a folytatást. „Tessenek szépen arra is jegyet venni, aztán meglátjuk, mit tehetünk Önökért.”
Jöhet az antikritika, hogy hülye vagyok, mert ez egy előzményfilm. És igen, tényleg az. Akadnak utalások erre menet közben is, aztán a záró képsorok minden kétséget kizáróan bizonyítják: francba a Predatoros vonallal, az eredeti rendező majd most jól megmutatja, mi is az igazság! De éppen erre mondom, hogy átverés áldozata vagyok. Nem vagyok Alien rajongó, én csak egy jó fantasyt akartam megnézni a barátnőmmel. A cím és a port.hu-féle leírás ezt is ígérte, sőt – eltekintve az áthallásoktól, amelyeket akár betudhattam a rendező paradigmájának – az utolsó pár képkockáig semmi sem utalt a huncutságra.
Összegezve: felcsigáztak, aztán pofára ejtettek. Ridley Scott sejtelmesen felvillantotta egy jó poén lehetőségét, végül ürített egyet a szoba sarkába. A látványvilágra nincs panaszom, a színészi játék is rendben volt, habár nagyot nem kellett hoznia véleményem szerint még Michael Fassbendernek sem (fapofával összekapált egy robot karaktert), Guy Pearce pedig jobbára csak a nevét adta az produktumhoz. Ami pedig Noomi Rapacet illeti – akár az én hibám is lehet, de a történet derekáig az sem esett le, hogy ő a főszereplő.
Azt gondolom, ez a film egy minőségi, másodvonalbeli alkotás. Egy tégla a hollywoodi ipar tűzfalában. Legyen egy pipa az IMDb 7,2-es értékelésére, de a folytatást nem várom kiemelt izgalommal.
Utolsó kommentek