Négy perc nem sok idő. Főleg nem egy „lávsztori” vagy egy élettörténet hiteles bemutatására. Vagy. Várjunk csak egy kicsit! Ha jobban belegondolunk mégis megoldható, sőt Hollywoodban olyan figurákkal is találkozhatunk, akik elmondhatják magukról, hogy teljesítették ezt a nem mindennapi feladatot. És, hogy kik lennének Ők? Egy életrajzi dráma alkotói? Őőő, nem! Egy romantikus vígjáték készítői? Nem! Na, jó segítek egy kicsit. Papíron gyermekek számára készítenek filmeket, és egy pár évvel korábban még a legkeményebb kritikusok is ki merték mondani, hogy alkotásaiknak lelkük van, vagy legalábbis egytől - egyig adnak némi pluszt (sajnos ez a kijelentés ma már komolyabb viták alapját képezné). Azt hiszem, most már mindenki kitalálta, hogy a Pixar munkatársairól van szó. Igen, Ők megcsinálták azt, amit a legkeményebbnek hitt hollywoodi arcok is nehézkesen tudtak, vagy tudnánk tető alá hozni.
Tény, hogy a Fel! nem a legszebb a Pixar filmjei közül, hiszen a Verdák, vagy a WALL-E, de még a Párizs fényeit tökéletesen bemutató L’ecsó is százszor szebb grafikai elemekkel kápráztatja el a közönséget, sőt abban is biztos vagyok, hogy a Fel! nem a lámpások legjobb alkotása (az egyértelműen a Toy Story trilógia), az én szívemhez mégis ez került legközelebb. Mondom, tisztában vagyok a hibáival, és sokakhoz hasonlóan én sem értem miért kellettek beszélő kutyák, amiket még a hétéves kisöcsém sem tartott mókásnak (pedig jelenlétüket többen a fiatalabbak meghódításával magyarázzák). Az a bizonyos négy perc és huszonegy másodperc azonban mindent elfeledtet, mert abban tényleg minden, de minden benne van, amivel egy párkapcsolatban találkozhatunk. Ott van a szerelem, a vonzalom, a közös tervek, ezek szertefoszlása, az összetartozás, amit a legnagyobb nehézségek sem tudnak szétzúzni, és az a tény, hogy a párnak nem születet gyermeke! Igen, mindez gyerekeknek, hihetetlen őszinteséggel, és legalább hárommillió tonna igazi érzelemmel tálalva.
Carl és Ellie történetbe ráadásul nemcsak a terméketlenség, hanem az elmúlás gondolata is belefért, hiszen a szemünk előtt felnövő Ellie egy hirtelenjött betegség miatt eltávozik párja mellől, így gyermekkori álma (vagyis, hogy a dél - amerikai esőerdő egyik elhagyatott szegletében élje le életét) beteljesületlen marad. Az egykor lufiárusként dolgozó Carl ezt követően eldönti, hogy megmaradt léggömbje segítségével elhagyja az időközben számára már elviselhetetlenül felgyorsuló nagyvárosi életet, és repülő házikójával megcélozza a már említett esőerdőt. Az utazás azonban (milyen meglepő!) nem a tervek szerint alakul, Fredricksen bácsi ugyanis kénytelen elviselni egy váratlan vendég, az idegesítő lúzer kiscserkész, Russell jelenlétét, sőt a landolást követően gyermekkori hősében is csalódnia kell, és egy órásmadarat (a Pixar legaranyosabb agyszüleményét) is „pátyolgathat”.
A kalandok során természetesen a mogorva öregember is megenyhül, hiszen a kisfiú személyében megkapja azt, amire mindig is vágyott, a sors kegyetlensége azonban soha sem adta meg neki: Egy gyermeket. Végül pedig (és azt hiszem, ez a tanulság kevésbé sablonos, és erőltetett, mint a hasonló filmekben látottak) arra is rájön, hogy felesége „Kalandkönyve” (melybe gyermekkorában írta álmait, többek között a már említett költözést) sem maradt üresen (ahogyan azt Ő gondolta) hiszen telis - tele van életének legszebb pillanataival, melyeket kivétel nélkül Carlnak köszönhet. Ez a felismerés, és a bevezetőben említett felütés egyértelműen a Pixar legszerethetőbb alkotásává varázsolja Peter Docter és Bob Peterson Fel!-jét, amit személy szerint minden kisgyermekkel, sőt egy - két felnőttel is megnézetnék. Mert ez a film ráébreszt bennünket arra, hogy életünk során nem biztos, hogy a nagy cél elérése, a nagy pénz megszerzése vagy esetünkben a nagy kaland átélése a fontos, hanem az, hogy álljon mellettünk valaki, akivel megoszthatjuk terveinket, és akinek megköszönhetjük a boldogabb pillanatokat.
És, bármennyire is közhelyesnek tűnik, ez a gondolat kegyetlenül mély, rohanó világunkban pedig egyre aktuálisabbá válik. Sajnos...
Utolsó kommentek