Mi teszi igazán különlegessé ezt a romantikus komédiát? Ha engem kérdeztek, akkor az, hogy a rendező tökéletes részletességgel mutatja be két lelkileg sérült ember történetét, akik életük legnehezebb szakaszában is próbálják megtalálni a napos oldalt. Sőt, ezúttal még az sem zavart, hogy tudtam miként ér végez ez az egész, hiszen a film minden percét élveztem.
Hadd kezdjem azzal, hogy a David O. Russel adaptált forgatókönyvéből készült mozit több Oscarra is jelölték, ami már önmagában is nagy szó, hiszen nincs mögöttes jelentéstartalma. Ez a film az, ami. Két lelkileg sérült, beteg ember szerelmi története. Nincs benne terrorizmus, vallás, szegénység, nyomor, vagy politika. Legalább ekkora öröm, hogy Bradley Coopert (aki korábban is a kedvenceim közé tartozott) is jelölték a legjobb férfi főszereplőnek járó díjra, ami még mindig a legnagyobb elismerés egy színész életében. Másik főszereplőnk, Jennifer Lawrence is jelölést kapott alakításáért, teszem hozzá Ő is megérdemelten, huszonkét éves kora ellenére ugyanis nagyszerűen hozta a lelkileg sérült, labilis nőt. Az Oscar reklámozása helyezett azonban beszéljünk a filmről!
Főszereplőnk nyolc hónap után szabadul az elmegyógyintézetből, ahová megromlott házasságának nem éppen legális módon történő helyreállítási kísérlete miatt kerül. Szabadon bocsátásának feltételei a következők: szüleihez költözik, eljár a terápiára, és szedi a gyógyszereit. Pat (eleddig róla volt szó) eközben megszállottam szeretné helyrehozni házasságát Nikkivel, dühkitörései vannak, labilis idegrendszere pedig sokszor mókásnak tűnő helyzeteket generál. Eközben édesapjával is javítania kell kapcsolatát, akit az a Robert De Niro játszik, akinek alakítása szintén említést érdemel, mivel nagyszerűen hozza a pszichés zavarokkal küzdő apát.
Pat később megismerkedik egy hozzá hasonlóan sérült elméjű özveggyel, Tiffanyval, és csakhogy feleségének imponáljon, megígéri, hogy valóra váltja a nő régi álmát azzal, hogy indul egy neves táncversenyen. A két fiatal természetesen kölcsönösen kihasználja egymást, miközben mi nézők is tudjuk, hogy mi történik. Azaz a film egy kissé kiszámítható, de nem ez a lényeg, hanem az a zseniális jellemrajz, ami az alkotást jellemzi. Ennek bemutatásához szükség volt a rendező (David O. Russel) tapasztalatára, és emberismeretére, ezek nélkül ugyanis nem működött volna a sztori. A Napos oldal eleje valóban vontatott, aminek oka valószínűleg a személyiségek bemutatásában keresendő, így a lassú cselekmény nem ártott a filmnek, sőt igazi lélektani művet varázsolt abból. A főszereplők nem játsszák túl szerepüket, noha a forgatókönyv erre sok lehetőséget adott.
Profi rendező, profi színészek, zseniális történet. Egy romantikus film különleges környezetbe ágyazva, ami olyan jól sikerült, hogy az Oscarig repítette készítőit. Aki attól fél, hogy a „lélekbúvár kivitelezés” a humor rovására megy, annak sem kell aggódnia, mert a kettő tökéletesen egészíti ki egymást. Nem sokszor mondok ilyet, de megéri kifizetni a mozijegyet! Én megdobálnám a produkciót szobrocskákkal, de legyünk realisták: ezt a filmet nem e célból forgatták. Egyszerűen csak élvezzük, szórakozzunk rajta, és higgyük el, hogy létezik a napos oldal. Napos oldal – Silver Linings Playbook 10/9.
Utolsó kommentek