Az Avatar olyan, mint egy gyönyörű nő/férfi (mindenki képzelje el saját ízlésének megfelelően). Meglátod az utcán, azonnal megtetszik és elkezdesz fantáziálni, elképzeled, hogy Ő a pajkos ápolónő/a vízvezetékszerelő vagy az új osztálytárs/munkatárs/szomszéd, aki most lépett be az életedbe, de máris szüksége van a segítségedre, és ki tudja még mi mindenre. Egy dologra azonban véletlenül sem gondszol! Mégpedig arra, hogy ezt a teremtményt hazavidd, bemutasd a szüleidnek, és leélj vele egy életet. És miért nem? Mert elképesztően ostoba! Az egész életét a rózsaszín álomvilágában, a plázában, vagy a haverokkal a kocsmában, a „tényleg már az utolsó” sör elfogyasztásával tölti. Na, ez a film pontosan ugyanilyen! Szép, tényleg nagyon szép, de buta, értelmetlen és üres.

Nem titok, hogy ezt a filmet egy orosz felirattal ellátott az Internet legsötétebb bugyrából (igen odáig is képes voltam lemerülni érte, egyszóval a szándék megvolt) előbányászott (természetesen mozis) „kalózfelvételen” tekintettem meg, de a látvány még így is beszippantotta az agyam. Az a világ, amit James Cameron megálmodott és létrehozott valóban lebilincselő, színes és élettel teli. A 3D és a mozi további plusz szolgáltatásai pedig (feltételezem) még látványosabbá tették a művet, ami a rengeteg negatív kritika ellenére is beírta nevét a mozgóképkészítés egyetemes történelmébe. És. Őőő. Ennyi. Pedig higgyétek el szerettem volna legalább egy „közepesen hosszú” bekezdést szentelni a pozitívumoknak. Látjátok igyekeztem is felsorolni Őket, de egyszerűen nem tudtam ennél több, a látványt dicsőítő mondatot kifacsarni az agyamból.

Mert a fenti érdemeket leszámítva a film tényleg borzalmas! És tudjátok mi a legfájóbb benne? Az, hogy az alapötletből sokkal, de sokkal többet is kihozhattak volna! A sztori szerint a földlakók egy ásványi anyagokban gazdag bolygóra akadnak (az Alpha Centauri csillagrendszerben található Pandorára), így a fajra jellemző birtoklási vágytól hajtva azonnal megkezdik a planéta gyarmatosítását. A legkisebb fiú/herceg/katona sablonjának mintapéldánya, Jake Sully (Sam Worthington) azonban beleszeret a Pandora egyik csodálatos teremtményébe, Neytiribe (Zoe Saldana), aki felnyitja a szemét, azaz bemutatja bolygója csodáit, később pedig együtt leckéztetik meg a gonosz Quaritch ezredest (Stephen Lang) és csatlósait. Ennyi. Igen, ennyi kreativitás (nem, a Pocahontas megtekintését követően még kreatívnak sem mondható) szorult ebbe a majd’ háromórás alkotásba.

És mindebből tényleg sokkal, de sokkal többet kihozhattak volna! Képzeljük csak el, hogy a film a pusztuló Föld képével indul, majd rátér a szomorú sorsú Jake Sully történetére, aki megneszeli, hogy akár Ő is csatlakozhat egy intergalaktikus hadsereghez, ahol rendesen meg is fizetik a munkáját (tegyük fel különféle hiteltartozásait rendezendő erre is vágyik). Eközben megtudjuk, hogy a Pandora nevű bolygóra tartó misszió célja a kimondhatatlan nevű ásványkincsek egyikének megszerzése, ami talán visszafordíthatja bolygónk pusztulását, aminek természetesen elsősorban az emberi tevékenység az oka. Később azonban a Pandórát is sikerül nullára írnunk, így el kell gondolkodnunk azon, hogy valamit nagyon, de nagyon rosszul csinálunk. Az előzmények kifejtésével könnyebben azonosulhattunk volna a főszereplővel és a humanoidok céljai is némiképp világosabbá váltak volna, míg az apokaliptikus hangulat elgondolkodtatta volna a moziba özönlő tömegeket (is).

Persze nem vagyok filmrendező, és soha sem fogok felérni James Cameron nagyságához, egyszerűen csak kifejtetlennek éreztem a történetet, és igazából semmitmondónak is. Az emberek megérkeznek, az esetlen Sully avatárja segítségével naggyá és erőssé válik, sőt még csajt is szerez magának, aki megmutatja a természet szépségeit, csata, plusz küzdelem a nő kezéért, majd emberek haza. És eközben a színészek sem tudnak meggyőzni arról, hogy itt valami igazán nagy, valami igazán súlyos van kialakulóban, na, jó Michelle Rodriguez akcióit azért bírtam, a főbb szálak azonban nem kötöttek le, hiszen a történet és a színészi játék is súlytalan. A beígért folytatást mindennek ellenére (csakis a látvány tesztelése miatt) moziban szeretném megtekinteni, a történet komolyságával kapcsolatban azonban sok - sok évvel a vetítés előtt sincsenek illúzióim.