Mikor ezeket a sorokat írom, már túl vagyok két filmen, amelyek előzetesen potenciális alapanyagnak ígérkeztek egy bejegyzéshez. De mindkettő borzalmas volt. Nem viccelek. Olyanok voltak, mint a falhoz vágott turmix. Felkeltik az ember érdeklődését, de közelebbről vizsgálva őket csak némi – a gravitáció okán undorító mozgást végző – trutymónak bizonyulnak. Mi ilyenkor az egyszeri író dolga? Dönthet egyáltalán felelősségteljesen két iszonyatosan gyenge film között? Marad ezúttal is a politikai választások alkalmával már rutinná vált gyakorlat: szemek görcsösen behunyva, fej 90 fokban oldalra fordítva, nyelv a száj sarkában kidugva és dübörögjön a remény, hogy az az X az utólagos megítélés szerint jó helyre került.
Ha már végre letettem a voksom az Abraham Lincoln, a vámpírvadász mellett, szeretnék gyorsan átesni a kötelező körökön. A filmet Timur Bekmambetov (Wanted, 9) rendezte, a forgatókönyv elkövetéséért pedig Simon Kinberg (X-Men, Sherlock Holmes), illetve az alapul szolgáló regény szerzője, Seth Grahame-Smith okolhatók. A sztori nem túl összetett, a lényege annyi, hogy a rabszolgaságért valójában nem a mindig überfasza amerikai társadalom/gazdaság a felelős, hanem az abban elrejtőző vámpírok. Kész szerencse, hogy az ipse az 1 centes érméről kész fejszét ragadni, hogy aztán annak rendje és módja szerint cafatokká aprítsa a rohadékokat. Teszi mindezt erősen közepes vizuális effektektől és takaréklángon lobogó színészi teljesítményektől mit sem zavartatva.Nevetségesen hangzik, mind e mellett nyugodt szívvel ajánlom a filmet mindazoknak, akik kellően elborult ízlésvilággal és nyitottsággal rendelkeznek ahhoz, hogy meglássák az pozitív pluszt a gagyi mögött.
Az általános társadalmi felfogás ugyan ízléstelen dolognak tartja, ha egy nemzeti hőst, az adott nép történelmének kiemelkedő személyiségét, pontosabban annak emlékét azzal gyalázza meg egy művész, hogy rendkívül méltatlan környezetben eleveníti meg. De mi minősül egyáltalán méltatlan környezetnek? A hollywoodi szuperprodukciók jó része egy olyan önimádó nemzeti identitást jelenít meg, amely semmiképpen sem nevezhető egészségesnek. „We are America! We are No.1!” Jöhetnek vámpírok, földönkívüliek, vagy akár orosz, illetve arab terroristák, az USA végül úgyis mindig győz, hogy aztán be lehessen vágni egy lassított felvételt a késő délutáni, fátyolos napfényben rohanó katonákkal és a szélben lobogó zászlóval. Lehet, hogy Európa, Afrika, meg az ázsiaiak adott esetben megszívják, de ez csak járulékos veszteség, benne van a pakliban.
Egoizmus ez a javából, amely olykor önmaga paródiájává avanzsálódik a külhoni néző szemében. Röhögve nézzük, amint az amcsik azt vizionálják, hogy egykori elnökük valójában egy trancsírozó vadállat volt, aki érthetetlen mosollyal az arcán végigvitt egy háborút a vámpírok ellen. Mert ugyebár a rabszolgaságról nem tehet egyetlen hamisítatlan amerikai sem. Az nem fér bele a magukról alkotott képbe! Keresni kell – mint mindig – egy alternatív gonoszt, s ez egy csapásra felszabadítja a hős nemzet minden tagjának önmarcangolástól megtépázott lelkét.
Félreértés ne essék, ez a film tényleg rettenetesen rossz. Ennél is bénább talán csak akkor lehetne, ha az Asylum intézte volna a sorsát. A hangulat nulla, az ütemezés keszekusza, a színészek teljesítménye kevés kivétellel értékelhetetlen, a történet egy vicc, de akarva, akaratlanul, mindez kiváló paródiája az amerikai világképnek. Az európai ember képtelen rá, hogy komolyan vegye, hiába a sok évtizedes hollywoodi hülyítés, éppen ezért olyan szórakoztató. Töltse le mindenki, aki szeretne egy jót nevetni! Délutáni humorórának abszolút megteszi. Arról nem is beszélve, hogy az akciófilmek rajongói a nadrágjukba ürítenek majd Lincoln fejszéjétől!
Ja, kis híján elfelejtettem! A másik film a szintén tavalyi megjelenésű Halhatatlanok volt. Még minősíthetetlenebb alkotás, a szemét méltó szinonimája. Gyalázat, hogy Mickey Rourke ehhez a nevét és az arcát adta.
Utolsó kommentek