Salma Hayek, John Travolta, Benicio Del Toro, plusz a feltörekvő ifjúság. Színhús némi aprólékkal, amely megromlott és fogyaszthatatlanná vált a californiai hőségben. Oliver Stone a Minden héten háború után újra labdába akart rúgni, de akkora luft lett, hogy azt még Gyepes Gabi is megirigyelné. Őszintén szólva, a drága direktor úr igazán pippanthatott volna egy keveset a forgatáson használt zöldfűszerből, úgy talán vegyült volna némi spiritusz ebbe a több mint két órás gyötrelembe.

Leginkább azért vagyok dühös, mert az író, Don Winslow története alapjában véve nem csapnivaló. Pontosabban erre következtetek, ha lehántom a filmről a rémes rendezést és a részben ebből fakadó hiteltelen színészi alakításokat. Van ugyanis egy tehetséges botanikusunk (Aaron Johnson), aki nemesítéssel létrehoz egy igazán ütős marihónalja típust. Ezt természetesen kizárólag azért teszi, hogy a világot jobbá varázsolja és a gyógyászat ügyét előrébb vigye. Legjobb komája (Taylor Kitsch), egyben egy kőkemény exbaka személyében akad embere a vállalkozás fizikai védelmére is, egy köpönyegforgató FBI ügynök (John Travolta) pedig falaz nekik a törvény előtt. Szóval összességében teljes az idill. A két cimborának nincs más dolga, mint felváltva dugni a közösbe dobott barátnőt (Blake Lively), élvezni az óceánpart szépségét és szívni a füvet orrvérzésig.

A srácok kigyúrtak, a csaj párductestű, a nap süt, az ég kék, a víz nedves – jöhet végre a bonyodalom. A matriarchális berendezkedésű mexikói drogkartell rá kíván rabolni a fiatalok üzletére, ahogy azt egy modernkori tücsök tenné a hangyával. Elrabolják a lányt, fenyegetnek, de rosszul mérik fel az erőviszonyokat, úgyhogy kezdődik a csihi-puhi, a film pedig egyre több nevetséges elemet vonultat fel a mindvégig bizakodó néző elé. A rosszak vezéréről kiderül, hogy lágyszívű, a jók fokozatosan gonoszodnak, a törvény embere ügyeskedő balfasszá avanzsálódik, a fogva tartott spiné legnagyobb baja pedig az internet hiánya. Ezen folyamatok bemutatása rettentően elnagyolt, a színészi teljesítmények pedig…

Nos, Travolta még mindig úgy néz ki, mint egy busa, de a legnagyobb gond nem is vele volt. A fentebb említett junior szekció nem tudta megtestesíteni a különleges szerelmi triászt, játékuk átlagosnak mondható, sok helyütt annak sem. Salma Hayek nem való kartellfőnöknek, arra még kevésbé alkalmas, hogy bemutassa a kemény külső legmélyén elbúvó gyenge anyát. Neki az áll jól, ha Antonio Banderas oldalán menekül a rosszak elől, vagy erotikusan táncol Quentin Tarantino előtt – a lényeg, hogy lássuk a dudáit lebegni.

Benicio Del Toro viszont tokkal-vonóval hozta a kegyetlen behajtó figuráját. Ha valakit említenem kellene, mint a film pozitívumát, hát egyértelműen őt választanám. Az első megjelenésétől az utolsóig nagyszerűen alakítja az undorító férget, s bár szeretni ezért nem lehet, az tény, hogy autentikusan szerepelt a megtestesült gonosz formájában. Az ő játéka ugyanakkor kevés ahhoz, hogy felhúzza a film nívóját. A 131 perc alatt végig csak várjuk a katarzist, de az sohasem jön el. Rengeteg az öncélú, parasztvakító jelenet és mindez nem fut ki sehova. Jómagam a záró képsorokat követően azt éreztem, ami a film előrehaladtával is csak egyre inkább zúgott a fejemben: elvesztettem az életemből két órát.

Ami az IMDb oldalon 6,5-ös értékelés, az nálam legfeljebb 4. Respekt Blake Lively film eleji szexjeleneteiért, de a narrációja legalább ennyit ront is az összképen. Oliver Stone ne tegye ki az ablakba a Vadállatokat, Benicio Del Toro viszont vállalja nyugodtan ezt a szerepet. Travolta lassan nyugdíjba mehetne, én meg szerencsésnek érzem magam, amiért nem fizettem mozijegyet ezért a filmért. Azt’ annyi, padló.