Mindannyian emlékszünk még az általános iskolai bizonyítványosztásra, tudjátok, azokra az időkre, amikor (az egyetemet megelőzendő) még számítottak valamit a jegyek, és izgatottan vártuk a „kiskönyv” (vagy éppen az azért járó jutalom) átvételét. Na, ilyenkor a legnagyobb csalódást minden bizonnyal egy - egy négyes jelentette, és a tanárnő (sokszor értelmetlennek tűnő) magyarázata, ami így szólt: „A négyes nagyon is jó, amit többek között a neve - jó - is mutat. Legyél rá büszke!” Akkor még nem igazán értettük ezt, mostanra azonban megtanultuk, hogy a legjobb és a jó között igenis van különbség, sőt arra is rájöttünk, hogy a jó mérföldekkel tart a közepes, és fényévekkel az elégséges előtt. Sőt, ha lenne alkalmam bizonyítványt adni Quentin Tarantino kezébe, én is így értékelném: „A Django elszabadul egy nagyon jó film, de nem a legjobb. Négyes. Legyél rá nagyon büszke!”
Tarantino műveit csak szeretni és utálni lehet, legalábbis olyan filmrajongóval nem találkoztam még, akinek közömbös volna korunk - és igen, ezt azért mindenkinek el kell ismernie - egyik legkarizmatikusabb rendezője. Az ember, aki évek óta ücsörög az 1990-es évek elején felállított trónon, és igazság szerint azt tesz, amit akar. Úgy és olyan filmet alkot, amilyenhez éppen kedve van, igaz mostanában messziről kerülhette a jókedv, mert valljuk be, a csúcspont még mindig az 1990-es évek közepe/vége volt. Erről a fickóról azt is tudnunk kell, hogy fiatalkora a „másodvonalbeli akciófilmek” és a „spagettiwesternek” bűvöletében telt, így filmjeit teletömte az azokra való utalásokkal, vagy rendezett egyet pusztán az irántuk érzett tiszteletből. A Django elszabadul egyértelműen az 1960-as, 1970-es évek westernjeinek „állít emléket”, de teszi azt olyan remekül, hogy a műfaj rajongóinak minden valószínűség szerint könny szökik a szemébe.
Persze csak akkor, ha megfelelő érzékkel kezeli a film központi témáját, a rasszizmus és a rabszolgaság feleslegességét. Erről a témáról azt hiszem külön blogot lehetne indítani, és még akkor sem érnénk a végére, ha mindezt megfejelnénk egy ötezer oldalas könyvvel és egy hollywoodi szuperfeldolgozással, úgyhogy megpróbálom minél rövidebbre fogni mondandómat, a téma mélysége miatt azonban el nem mehetek mellette. A rabszolgaság véleményem szerint (habár elsősorban egy gazdasági tevékenységként tekintek rá, melynek elsődleges mozgatórugója nem a fajgyűlölet, hanem a pénzszeretet volt) az emberi történelem egyik legsötétebb foltja, amit innen a messzi távolból egy monitor előtt ülve soha sem fogunk megérteni. Nem fogjuk megérteni azt a fájdalmat, amit a családjuktól elszakított férfiak és nők érezhettek, akiket szó szerint termékekként kezeltek, és egy adott kor, avagy a teljesítőképesség minimumának elérésekor jóformán használt wc papírként dobtak el (értsd lőtték le, ásták el, verték agyon, stb). Nem, akkor sem fogjuk átélni mindezt, ha árufeltöltőként dolgozunk egy nagyobb bevásárlóközpontban, ahol főnökeink néha - néha túlontúl beleélik magukat a földbirtokos, rabszolgahajcsár szerepébe. A Teszkót azonban bármikor elhagyhatjuk, anélkül, hogy lelőnének bennünket. És azt hiszem ez itt a kulcs.
A Django elszabadul remekül mutatja be ezt a fájdalmat, pedig Tarantino is igazán zordan ragaszkodott a saját szerepéhez, azaz általában humorosan, rá jellemző párbeszédek és képsorok segítségével próbálja megközelíteni a problémát, egy - két „kommentár nélküli” képsor viszont könnyítés nélkül, brutálisan adja át az üzenetet. A Jamie Foxx által megszemélyesített címszereplő, Django pedig tökéletesen adja vissza az elnyomásból felszabaduló lélek egykori elnyomói ellen irányuló haragját, gyűlöletét és bosszúvágyát, a feleségét kereső egykori rabszolga ugyanis a Németországból érkező exfogorvos, az időközben fejvadásszá váló Dr. King Schultz (Christoph Waltz) oldalán lelkiismeret furdalás nélkül (és a rendezőtől várt különös kegyetlenséggel) vet véget egykori elnyomói földi pályafutásának. Ebben a filmben azonban nemcsak a főhős, hanem az összes mellékszereplő, de még az utcán idiótán bámuló statiszták karaktere is zseniálisan ki lett dolgozva és elsőrangú színészek kezébe lett adva. Waltz remekel a Doktor szerepében, monológjai, eszmefuttatásai minden valószínűség szerint hosszú időre beleégnek a néző emlékezetébe, ahogyan természete is, hiszen mindenféle előtörténet, mindenféle jutalomvárás ellenében hajlandó segíteni Djangónak. Nincsenek pátoszos magyarázatok viselkedésére, nincs fekete barátnő, egykori életmentő, nincs semmi, ez az ember egyszerűen csak undorodik a rabszolgaság fogalmától, és pont.
Leonardo DiCaprio is sziporkázik, Calvin Candie személyében ugyanis újabb taggal gazdagodott a klasszikus főellenségek tábora, mégpedig egy igazi már - már Jokert idéző pszichopatával, akiket valamilyen rejtélyes oknál fogva imád a közönség. Leo (most komolyan, miért vonul vissza ez az ember???) koponyás monológja tényleg ütős volt, akárcsak eszelős vigyora, de ebben a filmben nem Ő, hanem a Samuel L. Jackson által megformált Stephen vitte el a legjobb negatív szereplőnek járó pálmát. Ezt a faszit ugyanis már az első pillanatban meggyűlölöd! De tényleg! Elég csak ránézi az arcára, és máris tudod, hogy ez a fickó egy igazi rutinos szarkeverő, egy tenyérbemászó, a háttérből irányító alamuszi patkány. Egyszóval, zseniális!
A film tehát remekül mutatja be a rabszolgaság feleslegességét, a brutális körülményeket, zseniális karaktereket vonultat fel, jól használja a klasszikusoktól „kölcsönvett” zenei alapokat és minden Tarantinóra jellemző pozitívumot (trancsírozás, poénok, poénok, trancsírozás, trancsírozás és poénok) magában foglal, a bizonyítványában mégis jó szerepel a kitűnő helyett. Ennek véleményem szerint (és itt ebben a pillanatban én osztom a jegyeket) egyetlen igazi oka a hossz. Félreértés ne essék, imádom a jól kidolgozott, hosszú filmeket, itt azonban tényleg túl sok volt az üresjárat, és sajnos egyszer - kétszer még unatkozni is volt időm (szerencse, hogy felirattal néztük, mert legalább az agyam nem kalandozhatott el). Ez a történet simán belefért volna másfél, két órába úgy, hogy a szereplők bemutatása és a történet sem sérült volna, ezért sajnos le kell vonnom egy jegyet Quentin teljesítményéből, azonban azt is hozzá kell tennem, hogy legújabb művei közül nálam ez a viszi a pálmát, csak.
Csak, ahogyan azt egy kedves cimborám megfogalmazta a film után: „Olyan volt ez, mint az Eszkimó Joe, jó, jó, de nem a legjobb. Mert a legjobb az Sámson.”
Igaza van!
Utolsó kommentek