Égetett Popcorn

Woody Allen az elmúlt években egyik kedvenc rendezőmmé, Barcelona pedig kedvenc úti célommá vált, így a film hamar belopta magát a szívembe. Könnyen fogyasztható, szellemes történet ez Woodytól, Vickyről, Cristináról és Barcelonáról. Egy kalandos spanyol nyárról, ami semmit sem változtat meg, de legalább törekszik rá. Egy szerelmi négyszögről, három teljesen különböző személyiségű nőről, akikben csak egy közös vonás van: a Juan Antonióhoz fűződő vonzalom. Woody Allen, a tőle már nem várt szellemességgel mutatja be nekünk a történetet. Nincs más dolgunk, csak hátradőlni és élvezni művét.

Évek óta nagy rajongója vagyok Christopher Nolan filmjeinek, a klasszikus szuperhősök közül pedig a jó öreg „Denevérember” áll legközelebb a szívemhez, ezért hosszú ideig vonakodtam papírra vetni a Felemelkedéssel kapcsolatos gondolataimat, hiszen nem szerettem volna, hogy ez a bejegyzés átalakuljon egy masszív rajongói ömlengéssé. A nép akarata viszont mindennél fontosabb! Arra azonban már most fel szeretném hívni a figyelmeteket, hogy mindezt „ti akartátok” így hát az ezzel járó következményeket is viselnetek kell. Ja, és azt is el szeretném mondani, hogy a köztem és a Mester között „húzódó” rajongás nagyban eltér a „tinilányok” és az Alkonyat között fellángoló mély érzelmektől. Mert ezt is mindenki másképp csinálja!

A balszerencsésebb filmfanatikusokkal ellentétben engem soha sem tudott hatalmába keríteni az az átkozott Gyűrű. Pedig próbálkoztam vele, higgyétek el! A DVD korszak hajnalán kikölcsönöztem, később pedig a három részt megszakítás nélkül néztem végig a barátnőmmel, sőt még a tévében (reklámokkal tarkítva is) végigszenvedtem, de semmi! Jó, a film tényleg monumentális, a tájak gyönyörűek és Tolkien világa lélegzetelállító, a Gyűrűk Ura mégsem tudott beférkőzni a szívembe. Aztán kiolvastam a Gyűrű Szövetségét, majd megtekintettem és elolvastam a Hobbitot, végül pedig megvilágosodtam!

Nyugdíjas operaénekesek, hűtlen feleségek és gyanakodó pilóták. Csütörtökön velük, és egy csomó animált kisállattal, valamint a sokadszor visszatérő Arnold Schwarzeneggerrel támad a filmipar, a Németországból érkező állatkáknak és a mélyen tisztelt kormányzónak azonban nem jutott hely (sajnos ide csak a három legjobb furakodhat be) eheti villámposztunkban.

„Machete halad a korral!” Azzal a korral, amely még John McClanet is zokszó nélkül behajította a hackerek közé, mert hiába legdrágább az életed, ha okostelefon nélkül a sarki boltba sem tudsz lemenni. Egyre-másra jönnek a csúcstechnológiát alapértelmezett elemként megjelenítő akciófilmek, miközben az életműdíjául a Michelle Rodriguez - Jessica Alba – Lindsay Lohan triót kiérdemlő Danny Trejo egy brutálisan nagy dzsungelszabdalóval fröcsögteti a művért ellenségeiből. Lehet, hogy ez a film tényleg csak egy nosztalgikus alkotás, de annak első osztályú. Akkor is, ha „B” kategóriás.

Tíz - tizenegy éves koromban, pár nappal Karácsony előtt elpusztultak az ékszerteknőseim, de teljesen „random módra”, hiszen az egyik pillanatban még vígan úszkáltak, majd mindkettőből kijött egy icipici buborék és hopp máris alulról szagolták az ibolyát. Egy évvel később az „utód” is eltávozott közülünk, aki még rejtélyesebb körülmények között hagyott itt bennünket, igaz édesanyám még próbálta megmenteni a helyzetet azzal, hogy csak téli álmot alszik, és ha elássuk, akkor tavasszal visszatér hozzánk (ja, vesz egy újat az állatkereskedésben), én azonban már akkoriban sem dőltem be az ehhez hasonló hókuszpókuszoknak. Tim Burton világában viszont Teki is garantáltan visszatért volna, ahogyan Shelly a Frankenweenie című remekműben. És, az a teknős, az tényleg istenkirály!

„Carrie Bradshaw tudja milyen a jó szex…vagy nem fél megkérdezni” - hangzott el a mondat minden Szex és New York epizódban az 1990-es évek elején, amikor négy mindenre elszánt nagyvárosi szingli költözött be a fiatal nők nappalijába, hogy fenekestől felforgassa mindennapjaikat. Ez a poszt azonban nem róluk, hanem a történet előzményeiről fog szólni. Vagyis egy próbálkozásról, ami az előzményeket szerette volna bemutatni, a The Carrie Diaries azonban hagy némi kivetnivalót maga után!

Valljuk be, mindannyian szeretjük a rosszfiúkat, a sötét oldalt és a „boldog békeidők gengsztereit”, főleg akkor, ha egyiküket az a Tom Hardy alakítja, akiről - végignézve 2012-es munkásságán - bárki elhiszi, hogy Őt az isten is arra teremette, hogy kilépjen a mozivászonról, kitépje a gerincoszlopunkat és péppé verje vele a mellettünk üllő jóbarátot. De tényleg! Ez az arc tavaly végérvényesen bekerült Hollywood legjobbjai közé, gondoljunk csak arra az arcmimikára (jó, szemmimikára) amivel életet lehet a Sötét Lovag Bane-jébe, vagy a Fékezhetetlen Forrest Bondurantjába, aki sokak szerint - Guy Pearce alakításával karöltve - a hátán viszi az egész filmet.

Mindannyian Dolph Lundgren és Terry Black közös leszármazottai vagyunk. Ennyit ad a film az egyszeri fogyasztónak, meg némi koncot az Alien fanoknak. Vagy, ahogy Ted válaszolta azon felvetésre, miszerint egy szar van a padlón: „Őő, igen, mert felelsz vagy merszeztünk és Sheryl bevállalós.” Szerény véleményem, hogy a Prometheus pont annyit adott a filmvilágnak, mint egy kupac kaka a humordimenziónak.

Tegye fel a kezét az, aki tudja, hogy pontosan mennyi filmekkel és sorozatokkal foglalkozó blog működik ma Magyarországon. Ez a kérdés első ránézésre nem tűnik túlságosan bonyolultnak, egy kis keresgélés után azonban rádöbbenünk, hogy nem is olyan egyszerű feladat összeszámolni őket. Éppen ezért az olvasók joggal legyinthetnek egy újabb oldal létrejöttekor, ám az is megeshet, hogy sokkal jobban járnak, ha adnak egy esélyt az Égetett Popcorn szerkesztőinek, akik mindent megtesznek azért, hogy igényes és szórakoztató bejegyzésekkel árasszák el a világháló eme kicsiny zugát.